Nyolcgyermekes családanya mondta el, hogyan lehet megvédeni a gyerekeket az LMBTQ-propagandától

Catherine Pakaluk a politikai gazdaságtan szakértője, a Catholic University of America Busch School of Business iskolájának docense. Elsődleges kutatási területei az oktatás és a vallás gazdaságtana, a családtudomány és a demográfia, a katolikus társadalmi gondolkodás és a politikai gazdaságtan. Pakaluk a doktorátusát a Harvard Egyetemen szerezte, jelenleg Maryland államban él férjével, Michael Pakalukkal és nyolc gyermekével.

***

Nyolc gyermeke van. Mi volt a motiváció, hogy ezt vállalta? 

Miért ne? Hiszen nagyon szeretem őket. Amikor összeházasodtunk, a férjemnek hat gyermeke volt az első házasságából. Első feleségét mellrák miatt veszítette el. Már eleve hat gyermekkel indult tehát a kapcsolatunk, és nagyon vártuk az első közös gyermekünket, ez a baba pedig nagyon sok örömöt szerzett nekünk. Hat gyermeknek tehát fel kellett dolgoznia a vér szerinti anya elvesztését, így a családba érkezett kisfiunk nagy boldogságot hozott. És miért ne folytattuk volna? Nem volt okunk abbahagyni, és valóban, a második közös gyermekünk is hasonló örömöt okozott. 

Ön a politikai gazdaságtan szakértője. Gazdasági szempontból ésszerű döntés nyolc gyermeket vállalni? 

Áldottak vagyunk. Az Egyesült Államok nagyon gazdag ország, és a gyermekvállalás ára az idők során tényszerűen csökkent. Az élelmiszerre, a ruházatra és a lakhatásra a bevételünk kisebb százalékát fordítjuk arányosan, mint a korábbi korokban – bár a lakhatás az Egyesült Államok több területén valóban drága lehet. A nagyszüleink nem gondolkodtak úgy, hogy „nem engedhetjük meg magunkat, hogy megszülessen a tizedik gyermekünk”. Valójában a gyerekvállalás költségei viszonylag alacsonyak. Ezen el kellene gondolkodnunk a trendek alapján, mert az életszínvonal az elmúlt évtizedekben jelentősen megemelkedett. 

De ez egy óriási lehetőség, amire bizony költeni kell. Az ára az, hogy több gyerek esetén várhatóan nem tudsz annyit utazni. 

Ugyanakkor a gyerekek nagyon sok örömöt okoznak, célt és értelmet adnak az életünknek, és mindaddig, míg hajlandóak vagyunk nagyobb távlatokban gondolkodni, nem fogunk gazdasági problémát láni ebben. Ugye, vannak, akik szeretnek hegyet mászni. Mások az extrém sportokat szeretik. Miért ne lehetne olyan, aki pedig sok gyereket vállal? Az ilyen emberek számára ez egyfajta célt, egyfajta kiválóságot jelent, és ennek az élethelyzetnek számukra megvan a saját súlya. 

a ráfordításokat mégsem érezzük nagy árnak, mert ennél sokkal többet ígér a transzcendenssel való érintkezés. Amikor az ember felér a hegy tetejére, az egy csodálatos érzés. Lehetséges tehát ezt így szemlélni, de ezt az egyének döntései határozzák meg.

Transzcendens élményt említett. Szülni annyit jelenti hogy életet adunk egy új jövevénynek, és ebben az új teremtésben partnereivé válunk a Teremtőnek? Így éli meg? 

Így. De a gyermekvállalásnak több oldala van. Valamilyen módon ezáltal közvetlen részesei leszünk az emberiség történetének: ha gyermekeid születnek, abba a helyzetbe kerülsz, mint egykor az anyukád, mint még korábban a nagymamád, mint az összes felmenőd visszanézve az időben. Ez egy nagyon emberi történet. És van egy másik szál is, a zsidó-keresztény történetbe való beilleszkedés. Magyarországra most a 12 éves lányommal érkeztem, és tudja, 

A Teremtő felajánlja nekünk azt a lehetőséget, hogy csatlakozzunk hozzá a teremtésben, és ezt az ember nem a saját teljesítményeként, hanem ajándékként éli meg. És ez igazán rendkívüli. 

Mit ért meg egy nő az élettel kapcsolatban nyolcgyermekes anyaként? 

Amikor a gyerekeim kicsik voltak, a gyermekvállalást inkább célnak, vagy egyfajta kiválóságnak tekintettem, amiben igazán hittem. Sok öröm volt benne, és olyan cél volt, ahogy mások hegyet másznak. De ahogy idősebb lettem – a hetedik gyermekemnél ezt tényleg nagyon mélyen átéltem –, ez megváltoztatott valamit bennem. Rájöttem, hogy ennyi jót kapni egy kikutathatatlan csoda. Rájöttem, hogy ezt nem vehetem magától értetődőnek. Fiatal koromban azt hittem (rosszul!), hogy mindenre képes vagyok. A nyolcadik gyermekem születésénél azonban megértettem, hogy egyik gyermekem sem volt az én művem, mindegyik ajándék volt. Nem tudtam egyedül megalkotni a lányomat. 

Szóval bennem egy nagyon egyértelmű változás zajlott le, hálásabb emberré lettem. Elkezdtem felfogni, milyen sok dolgot kapunk az életben. 

Ez valóban egy transzcendens élmény. Ön katolikus keresztény. A vallás mindig is az élete része volt, az anyává válást pedig mindig is a természetes céljának tartotta? 

Keresztényként nevelkedtem egy hívő katolikus családban. Nyolc testvérem volt, így gyerekkoromban sokszor átéltem a testvéri, családi örömöt. Fiatal korom óta tudtam, hogy anya szeretnék lenni. És fiatal korom óta természetes volt számomra a hit. De az egyetemen, mint sokan mások, vettem egy kis kanyart: több olyan emberrel találkoztam, akik nem hittek Istenben, és nem tartották a hitet ésszerűnek. Vonzódni kezdtem ezekhez a gondolatokhoz. Szóval elkalandoztam egy időre, és kezdetben ez egy intellektuális kalandozás volt. Aztán megismerkedtem John Henry Newman írásaival, és azokat olvasva arra a következtetésre jutottam, hogy ez igaz. Tehát ez az élmény bizonyos értelemben meggyőzött arról, hogy a keresztény tanítás helyes, és többet kellene tanulmányoznom azt. A történetem másik része pedig a személyes megtérésemről szól. Ezt 1997-ben egy auschwitzi látogatás váltotta ki. Amikor elutaztam onnan, egy nagyon erős késztetést éreztem, azt éreztem, hogy nem tisztelem az ott meggyilkolt szentek életét, ha nem változtatok az életemen. Így hát azt mondtam magamban: „Megváltozok, és újra elkezdek templomba járni". Aztán körülbelül egy év múlva megismerkedtem a férjemmel, és közös családot alapítottunk. 

Bátorság kellett ahhoz, hogy megtegyem ezt a lépést. Vallási meggyőződés nélkül nem hiszem, hogy belementem volna, hogy feleségül menjek hozzá, mert ez nagyon ijesztő dolognak tűnt akkor: én 23 éves voltam, neki pedig sok gyereke volt.

Ez az ön gondolkodásmódján múlott. És az is a gondolkodásmódon múlik, hogy egyre kevesebb nő szeretne gyereket, és egyre kevesebben érzik magukat képesnek arra, hogy anyák legyenek. Mi csúszott el az elmúlt öt évtizedben a mentalitás terén?

Éppen most végeztem egy hosszú tanulmánnyal a nők gyermekvállalásáról, és azt gondolom, hogy ami igazán elromlott, az a hit hiánya. Úgy értem, a társadalom nagyon szekuláris lett, az egyház pedig visszahúzódott a közéletből. A szekularizáció megerősödésének számos oka van. Amerikában ez a folyamat részben a New Deal programmal együtt indult meg, a kormány úgy döntött, hogy olyan feladatokat vesz át, amelyeket korábban az egyházak csinálnak: elkezdte működtetni az iskolákat, a jótékonysági szervezeteket, aztán jött a jóléti állam. És volt egy nagy megbotránkozás is a keresztények körében: világháborúk törtek ki, és keresztények kezdtek el harcolni keresztények ellen – az emberek fejében és szívében ez óriási kiábrándulást okozott. És végül jött a család szétesése, a válások és a mesterséges családtervezés. Mindezek a dolgok hozzájárultak a társadalom szekularizálódásához. 

Ezzel ellentétben az egyház és a hit hosszútávú kilátásokat ad. 

A 60-as években sok lehetőség nyílt a nők előtt a szexuális forradalom eredményeképpen, lettek tabletták, és szabadon folytathatták tanulmányaikat a felsőoktatásban. Rövid távon mindig úgy tűnik, hogy a legjobb dolog, amikor megemelik az ember fizetését, és utána valami társadalmilag nagyon szexis dologgal foglalkozhat. Ez nagyon vonzó. De szükség van hosszútávú perspektívákra is ahhoz, hogy az ember családot alapítson, vagyis valami olyat tegyen, ami összeköti az örök céllal. A hit segít abban, hogy felismerjük a dolgok fontossági sorrendjét. És ehhez a lépéshez némi bátorság kell. 

Mikor van az a legérzékenyebb életszakasz egy gyerek életében, amikor a leginkább kiszolgáltatott az olyan behatásoknak, mint például a gender-propaganda, vagy bármilyen más szexuális ideológia? 

Amikor a gyerekek ötévesek, azt teszik, amit a szüleik, és úgy gondolkodnak, mint a szüleik. Amikor 12 évesek lesznek, sok szülő ezt az időszakot nehéznek találja, és a reakciója érthető módon az, hogy kevesebb időt tölt a gyerekkel. A szülők azt hajtogatják: „Tinédzserek lettek, ez nagyon rossz időszak”. 

A fiatalok több időt töltenek a barátaikkal, az iskolában vannak. De az én reakcióm ennek éppen az ellenkezője: igazából ezekben az érzékeny években, amikor 12-16 évesek, ekkor kellene több időt tölteni velük. Mert ilyenkor alakul ki a saját identitásuk, ekkor kezdik megérteni, kik is ők, amikor felteszik ezeket a nagy egzisztenciális kérdéseket. Pontosan annak lenne tehát az ideje, hogy a szülő közeledjen a gyerekéhez. 

Megvédheti a szülő a gyermekét a külső hatásoktól? Lehetséges tabuk nélkül megbeszélni velük a szexualitás és más dolgok kérdését? 

Én azt mondom, hogy igen. Két nagy fiam van, 24, illetve 21 évesek, és házasok. Van tehát múltbeli és jelenbeli tapasztalatom. 

Amerikai viszonylatban nagyon könnyű otthon, vagy egyházi intézményekben nevelni a gyerekeket, ahol olyan társak veszik körül őket, akik úgy gondolkodnak, mint mi. Nincsenek igazi szülői jogaid addig, amíg nem tudod teljesen kezedben tartani a gyerekeid iskoláztatását, és ha nem tudod megválasztani, milyen gyerekekkel tanuljanak együtt a gyerekeid. Mert nagyon sok társadalmi elképzelés van már. A transzgender ideológia, különösen a lányok esetében, például olyan, mint egy társadalmi fertőzés. Tehát ha nem tudod megválasztani gyermekeid kortárs csoportját, akkor igazából nem tartod a kezedben a neveltetésüket. Fontos, hogy a vallási közösségek és a konzervatív közösségek át tudják adni a hasznos tudásukat.

Mikor van az ideje annak, hogy a szülő nyíltan beszélgessen a gyerekével a szexualitásról, hogy megvédje őt a külső hatásoktól? 

Az elméleti válasz az, hogy 

A család vonzó hely? Mennyire szereti az apa az anyát? Mindent meg kell tenned a házasságodért és a családodért. Azt látjuk, hogy a jó házasságban felnővő gyerekeket nem nagyon vonzzák a szexualitással kapcsolatos rossz elképzelések. Tehát ez egy védelem, egy immunitás. Nagyon fontos dolog ez. Szóval ez az első pont. A második pont pedig gyakorlatilag az, hogy kövesd a gyermeked érdekét. Elkezdenek kérdezősködni: valójában hogyan kerül be a baba a nő hasába? Ez egy fontos pillanat. Ha felteszik ezt a kérdést, el kell kezdened válaszolni. Apa beszél a fiúkkal, anya a lányokkal. De ezt folytatni kell, nem csak egyszeri alkalomról van szó, hanem el kell kezdeni rendszeresen és egyre nyíltabban beszélni. 

Megkérdezheted a srácoktól: találkoztál már ezzel az iskolában? Valaki mutatott neked olyan képeket, amiket nem ismersz? Meg kell kérdezned a fiaidat a pornográfiáról. De a lányaidat is meg kell kérdezned, mert előbb vagy utóbb úgyis lebuknak. Hetente, havonta kell megkérdezni őket. Meg kell kérdezni: miről maradtam le? A szülő dolga, hogy megvédje őket. Ébernek kell lenni. Fontos, hogy a kisgyerekeknek ne legyen okostelefonjuk. 

Az állam szabályozhatja a gyermekvédelmet, pénzügyi eszközökkel elérheti, hogy a fiatal szülők annyi gyermeket vállaljanak, mint amennyit eredetileg szerettek volna. De hol vannak az állami beavatkozás határai? 

Azt mondanám, hogy az állam hatalma bizonyos értelemben instrumentális, ráadásul aszimmetrikus is. Az államnak mindig be kell tiltania a nagyon mérgező dolgokat. Betiltja a drogokat, de be kell tiltania ugyanígy a pornográfiát is. Ezek ugyanis ugyanabba a kategóriába tartoznak, mindkettő a gyermekvédelem része. Szerintem ez nem nehéz. 

Az Egyesült Államok és Magyarország helyett hadd említsem inkább Kína példáját. Kína nagyon hatékonyan fellépett a családok korlátozásában – az állam ereje e téren tehát ismert. Amióta azonban rájött, hogy ez rossz gyakorlat volt, és túl messzire ment, Kína szinte semmilyen eszközzel nem tudja rávenni a fiatalokat, hogy újra szüljenek. Ezt értem aszimmetria alatt. Az állam akadályozhatja a családalapítást, és korlátozhatja a családok méretét (ez mindig igazságtalan), de a család létszámát növelni nagyon nehéz feladat. 

Az emberi természetbe vetett konzervatív hit fontos része a férfi és nő közötti szerelem, valamint a társadalom alapsejtjének számító család elismerése. 

A jó állam megérti, hogy a feladata megvédeni a forrást, hiszen ez egy erőforrás. A rossz állam pedig hagyja eldugulni a forrást. Egy jó állam megvédheti a vízforrást, de nincs olyan állam, amely teremteni tudna olyat. Az állami beavatkozásnak ez a korlátja.

A magyar családügyi szabályozás mely elemét tartja előremutatónak? 

Nem ismerem behatóan a magyar családpolitikát, ezért azon elv alapján szeretnék különbséget tenni az eszközök között, hogy megkönnyítik azt, hogy az ember forrássá váljon, vagy sem. Szóval azt mondanám, hogy 

Az én szemszögemből a legjobb az lenne, ha a családok jövedelemadó-kedvezményét a férjre is kiterjesztenék, ugyanis a forrás védelme azt jelenti, hogy nem a nőt, nem a férfit, hanem ezek közösségét kell védeni. A családok adósságának csökkentése is segítség lehet. 

De Magyarországnak és az Egyesült Államoknak egy fontos kérdést meg kell válaszolniuk: mi van azokkal a családokkal, amelyek nem akarnak forrás lenni? Szerintünk pénzügyi eszközökkel nem lehet hatékonyan felkelteni a vágyat a családalapításra és a gyermekvállalásra. Ezen a téren az egyház jobb munkát végez. Tehát azt mondanám, hogy az állam családpolitikájának valamilyen módon egyházpolitikának kell lennie. Ha figyelembe vesszük, hogy mi táplálja a család forrását, akkor azt látjuk, hogy az az egyház és a keresztény gyermeknevelés. Tehát a családpolitika részének kell lennie az oktatáspolitikának és az egyházpolitikának is. 

--

Az interjú a Danube Institute Family Formation and the Future című családpolitikai konferencián készült Budapesten, és a Hungarian Conservative angol nyelvű cikkének magyar változata. 

FOTÓ: Balog Benedek / Danube Institute 

--